Valóság, elkötelezettség, közéletiség. A tokaji írótábor 1986-os tanácskozása, szerk. Kákay Viola, Soltész Márton
Értékes, fontos dokumentumkötetet szerkesztett Kákay Viola és Soltész Márton – ha létezik egy témának tökéletes monografikus feldolgozása, az övék annak látszik. A szerzők rendkívüli alapossággal dokumentálják a tanácskozás minden mozzanatát, előtörténetét, az előkészületeket, a hivatalos levelezést, a jegyzőkönyvet, a visszhangot, amely magába foglalja nemcsak a nyilvános sajtóközleményeket, de a bizalmas feljegyzéseket, a III/III-as jelentéseket, az emlékezéseket is. Mindezt jól használható, bőséges jegyzetanyag kíséretében. A 131 oldalra rúgó kísérőtanulmány meggyőzően bizonyítja, hogy a tanácskozás „egy irodalom-, eszme- és politikatörténeti folyamat szerves része volt”.
A négy napos (1986. augusztus 24–28.) tanácskozás szerteágazó, a címet nem ritkán csak távolról érintő hozzászólásainak témaskáláját nem részletezhetjük, csak a fő tendenciákat emeljük ki, és követjük. Az egyik a könyv alcímében is jelzett, az irodalom társadalmi presztízse, a másik a közösségi (képviseleti) és az individuális központú irodalom (amihez az avantgárdot is sorolták egyesek) ütközése. Irodalmunk presztízsveszteségével, az olvasási kedv lanyhulásával mindenki egyetértett – volt, aki felmérési adatokkal is alátámasztotta a romló helyzetképet –, de okait nem egyértelműen ítélték meg. Minden más vélemény vitába torkollott.
A bevezető előadás Czine Mihály nevéhez fűződik. (Itt jegyezzük meg, hogy Papp Lajos 1986. április 22-én kelt javaslatában a meghívandókat négy kategóriába sorolja, Czine Mihályt a „Kisebb nevek” közé helyezi!) Czine hol írott szöveget olvasott, hol rögtönzött, ezért hosszadalmas, nyelvileg „borzas”, logikai láncszemeket nélkülöző, gondolatokat ismétlő előadásában (ez a stílus a legtöbb előadóra is jellemző) elkötelezett irodalomnak a valósággal való szembenézést nevezi. Úgy látja, hogy a tárgyalt fogalmak a fiatalok körében nem számíthatnak kedvező hatásra, sőt, sokuk szemében kompromittálódtak. Az 1957 óta tartó korszakról megállapítja, hogy nagy alkotók (Illyés Gyula, Váci Mihály, Nagy László, Sütő András) műveiben tükröződik szinte a teljes valóság, akárcsak korábban Móricz Zsigmond életművében. „Az újabb irodalom nem mutat ilyen eredményt.” Fontos dolgokról hiányoznak az írói híradások – állapítja meg. Részint azért – adja meg a választ Darvas Józsefet idézve –, mert a fiatalok a befelé fordulást választják, diszkreditálják a realizmust. Ez is közrejátszik az irodalom iránti érdeklődés hanyatlásában. Bár halványan elismeri az új tendenciákat, még a neoavantgárd értékeit is, de alapjában egy monolit irodalmi eszményt és gyakorlatot hiányol: „az irodalom funkciója ma is a régi” – fogalmazza meg a verdiktet (196.).
Bírálja a politikai hatalmat is, mert propagandájában a valóságirodalmat preferálja, de a gyakorlatban attól irtózik legjobban. Olyan témák, mint a család, a népesedés, az öngyilkosság, az aprófalvak helyzete, a nemzettudat ápolása stb. tabunak számítanak. Ezt példákkal bizonyítja. Ezért „[a] közéleti gondok tárgyalásából kihagyottak, kirekesztettek méltó fórumot nem találva más lehetőséget keresnek.” Czine mondandóját sűrűn nyomatékosította hivatkozásokkal, leginkább a népi írók első nemzedékének vagy Lukács Györgynek őt igazoló véleményével, felfogásával, megmaradva a szocialista realista eszmedimenzióban. Egyes írókat (Weöres, Mészöly, Tandori, Esterházy, Ottlik) vitathatóan izolált alkotóknak nevez, Zalán Tibort pedig azért idézi nehezteléssel, mert ő Arctalan nemzedék című írásában elhatárolódik a költő-vátesztől: „A küldetéstudat helyét a tisztázó tudat veszi át.”
Az első korreferátumot Veres András tartotta. Egyetértően detektálta, hogy megcsappant a népi-nemzeti irodalom közönsége, mert megszűnt az az egzisztenciális olvasási kényszer, amely bizonyos rétegek érvényesülésének feltétele volt. A népi-nemzeti irodalom 1945 után Révai József manipulációja következtében alkotó része lett a hivatalos irodalompolitikának, a tömegkultúrának. Ebben a kultúramodellben már csak azért is kitüntetett szerepe volt az irodalomnak, az irodalomoktatásnak, mert a társadalomtudományok később tértek magukhoz. Ettől a művelődési szerkezettől kb. 1958-tól történt elmozdulás (pl. a Nagyvilág című folyóirat megjelenése, jelentős magyar és külföldi alkotók megszólalhattak). Kb. 1966-tól kezdve a helyzet gyökeresen megváltozott, a folytonosság elve mellett előtérbe került a népfrontos vezetői stílus, így a hivatalos kritika és a szakmai kritika elvált egymástól. Megerősödtek a társadalomtudományok, az olvasói figyelem immár megoszlott. Egyéb társadalmi tendenciák (pl. az új gazdasági mechanizmus) következtében tíz év alatt drámai módon csökkent az olvasásra szánt idő. Másrészt bekövetkezett az ízlés széleskörű differenciálódása, Veres András szerint az irodalomnak az értelmiség lett a közönsége, amely mindig is az volt. A szelektált ízlést 1978-as adatokkal bizonyítja, amit nagyom egészséges jelenségnek tart. Az 1980-as évektől új minőség a kibontakozó videókultúra, a szellemi életben pedig az ellenzék erősödése, ami összefügg a nemzedékváltással.
Az új írói nemzedék „Fényes szelek” élménye a beat-hullám, értékszemlélete és taktikája más, például nem polemizál a politikával, „hanem egyszerűen félretol(ja). Ez is egy lehetséges társadalmi érvényű gesztus.” Végül állást foglal a „személyiségépítő” irodalom létjogosultsága mellett, amellyel „a népet és a nemzetet is építjük”. A kollektivitás és az individualitás eszmeköre szerinte csak ideologikusan állítható szembe egymással, nem itt kellene általánosan a frontvonalat meghúzni, hanem mindenkinek a saját álláspontját konkréttá tenni. Korreferátumot tartott még Tarján Tamás, akihez bevallottan közelebb állt Veres András felfogása. Később, már a vitában, a 15 éves tábor alapgondjának nevezte az intoleranciát.
Fekete Gyula – a szerzőpáros az ő emlékének ajánlotta könyvét – ezúttal két hozzászólásával sem tudott a tanácskozás szellemi „kapitánya” (Zimonyi Zoltán szóhasználata) lenni, lényegében Czine mondandóját variálta, bár itt-ott hajlott a tétova toleranciára: „Viseljük el egymást békétlenül, de viseljük el egymást”. A tolerancia hangnemét egyébként főképp Füzi László, Zimonyi Zoltán és különösen Csengey Dénes képviselte. Rendhagyó, meglepő mozzanatnak számít az is, hogy Csengey felolvasta a szilenciumra ítélt Csurka István levelét. A vita során nyílt, kemény politikairendszer-bírálatok hangzottak el, különösen Molnár Zoltán, Csengey Dénes és Ratkó József szájából.
Akadt kirekesztő, személyeskedő hangnemben megszólaló résztvevő is. „Mit keres ez az úr köztünk?” – kérdezi Kunszabó Ferenc Veres Andrásra célozva, maffiának bélyegezve a vitapartnereket, mintegy nacionalista szekértábort vonva a tanácskozás köré. Szerinte 1956 után a kultúrhatalom átadta a közvetlen irányítást a kozmopolitizmusnak. „A kozmopolita az általános emberi felől közelíti meg a szabadságot, egyenlőséget, testvériséget, a demokráciát és az egyén többi terjeszkedését. A nemzeti a közösség, a föld felől közelíti meg, melyen él, nem él, mely az övé akkor is, ha más politikai hatalom van rajta.” Ennek letéteményese egy maffia, „és ebbe nem férünk mi bele, a nép-nemzeti ágazat”. Helyteleníti még azt is, hogy Csoóriék Monoron (1985) akcióegységbe léptek a demokratikus ellenzékkel, nem fogadja el a toleranciát, kultúrszennynek tarja a rockzenét, a nonfiguratív festészetet, mindent, ami nem realista.
Petrőczi Éva szerint a tokaji tanácskozások hasonlítanak egy bugyuta angol kocsmai játékhoz. Ez azonban szélsőséges, szubjektív vélekedés, amely történelmi távlatból, egy más társadalmi rendszer felől nézve sem állja meg a helyét. A zárszóban Czine Mihály joggal jelezte: „akármilyen sok keserű mozzanat volt ebben a vitában, mégis fontos volt, mert jelzi a valóságot, az irodalmi élet valóságát, hogy itt valami sebes lett, és a seb elfekélyesedett”.
Kákay Viola és Soltész Márton vázlatosan elvégzi az írótábor történeti összegzését, amelyre eddig nem akadt vállalkozó, noha történtek különböző színtű és műfajú kezdeményezések. A tábor ötletének eszmei genezisét Somogyi Imre 1938-as tiszaladányi látogatására vezetik vissza, ami 1972-ben sokak erőfeszítése révén rendezvénysorozattal folytatódott, s regionális és nép-nemzeti irányzatos jellege egyre szélesedett. Különösen Hegyi Imre népfronttitkár és Darvas József közreműködése volt számottevő.
A szerzők tárgyuk historiográfiai adatait a konferencia töredékes hanganyagára és a Sáray László által megőrzött jegyzőkönyv töredékes, 179 fóliányi gépiratára alapozzák, kiegészítve levéltári, könyvtári, sajtó és más forrásokkal, ami a médiahordozók alacsony technikai minősége, olykor csaknem elégtelensége miatt nem volt könnyű munka, rekonstrukció és stilizáció egyként szükségessé vált. Ennek mértékét a Függelékben külön táblázatban világították meg. A résztvevők számáról különböző adatok szerepelnek, a leghihetőbbnek a Sáray-féle 70 fő tűnik.
A tanulmány Enumeráció fejezetének 2. pontja Körök, csoportok, táborok, frontok alcímen mutatja be a tábor eszmei tagozódását. A domináns frakció a nép-nemzeti, Fekete Gyula köre (Czine Mihály, Molnár Zoltán, Ratkó József, Varga Csaba, Kunszabó, Székelyhidi stb.). Szellemileg kissé más a Tarján Tamás, Mányoki Endre, Csengey Dénes, Füzi László, Petrőczy Éva stb. csoport. Magányos harcos volt Veres András, aki – mint a szerzők találóan megállapítják – jószerint egyedül képviselte a filológiai-esztétikai irodalomszemléletet a közéleti-ideologikus felfogással szemben. Sajátos pozíciót elfoglaló csoportnak látják a Napjaink folyóirat stábját, a megyei funkcionáriusokat, csoporton kívül állt viszont Mód Aladárné. A magyar szellemi élet hagyományos megosztottságának törésvonala mégis a szolgálati és a személyiségközpontú irodalmi felfogás között húzódott, Litván Györgyöt idézve, a haza vagy haladás dichotómiája érvényesült, szemben Kölcsey „Haza és haladás” jelmondatával. Besúgók is jelen voltak hivatalból, mint a mellékelt szövegekből kiderül. Kákay és Soltész minden karakteres személyiségről (a besúgókról is) rövid, frappáns jellemzést ad.
A könyv hitelét, extra értékét növeli, hogy a Tokaji Írótábor történetét a hazai politikai konstellációk függvényében, sőt azon túl, nemzetközi perspektívában tárgyalja. Az 1986-os tanácskozás – a szerzők fogalmazásában – elérte „politikai potenciáljának maximumát”, s mint ilyen, lényeges szellemi hozzájárulás volt az 1990-ben megvalósult rendszerváltozáshoz. Ezt a konzekvenciát a történelemtudománynak kell a jövőben határozottabban integrálnia, annál inkább, mert a közvélemény szinte semmit sem tud a rendszerváltásnak erről a szellemi hozzájárulásáról.
Valóság, elkötelezettség, közéletiség. A tokaji írótábor 1986-os tanácskozása, szerk. Kákay Viola, Soltész Márton, Magyar Napló, Budapest, 2022.
(Megjelent az Alföld 2023/2-es számában, a borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, Normal Gergely grafikája alapján készült.)
Hozzászólások